Raisza naplója

Csicsi a hős...
Ó, ígértem, hogy írok még, de hát a sok-sok tanulnivaló… No, de sebaj, itt vagyok megint. Azt ígértem, hogy írok Csicsiről és az emberrablókról. Ez már egy kicsit régi történet azóta, de nagyon szeretem, mert sokat elárul Csicsiről és arról, hogy a dundus fehér szőrborítás alatt egy amazon szíve lakozik.
Az egész úgy kezdődött, hogy elromlott az autónk. Az autó az a nagy fehér harci- és szállítójárgány, amivel csodás utakat teszünk. Időnként a sétahelyre, időnként a Sámándokihoz (róla majd még írok), időnként meg a nagyiékhoz, kiállításra, ide-oda. Amikor a harcijárgány feldübörög, az nagyon jó pillanat reggelente, mert azt jelenti, hogy elindul a nap. Peti, a harcosférfi elmegy vele csatába, Kata meg itthon marad és a kötelező körök után jön a séta meg a játszi. De egy reggel a harci- és szállítójárgány nem dübörgött fel. A levegő megfagyott, nagyon feszült lett a hangulat. Ilyen még soha nem volt az idők folyamán, amióta az első dog betette a lábát az udvarba, mindig erős támaszként ott volt a működő járgány tudata az elménkben. Aztán… egyszer csak jött egy piros harcijárgány, és egy nagy kötelet kötöttek a fehér és a piros közé. A pirosból idegenek szálltak ki, akiknek nem tetszett a szaga. Előrerohantunk kicsit szemrevételezni a kialakult helyzetet, de Kata mindenkit hátraparancsolt. Mi jólnevelt dogok vagyunk, Csak Csicsi, a bulldog nem mozdult a kapuból, elszánt kőszoborként ült a sok-sok szőrével és rengeteg hájával, mint a rendíthetetlen Buddha. Peti kővé dermedt arccal beült a fehérbe és hagyta, hogy elvontassák.
Ohara, a főnökasszony azonnal számon kérte Csicsit, amint kapuzárás után előremehettünk.
- Neked nem szól az utasítás? – kapta le a tíz körméről.
Csicsi dacosan felvetette a fejét, és a feketével körberajzolt szemei villogtak.
- Én nem vagyok gyáva, mint ti!
- Gyávaaaa?
- Hát nem láttátok mi történt? Ezek a piros harcijárgányosok titokban tönkretették Peti harcijárgányát és amikor emiatt megadásra kényszerült, elvontatták! Elrabolták! A Petit elrabolták!
Bársony nagyot nyújtózott.
- Dehogy rabolták! Butaságokat beszélsz össze-vissza. A járgány elromlott, elvontatták. Ennyi. Túl színes a fantáziád!
- Ostobák vagytok! Nem láttátok, milyen idegesen parancsolt benneteket hátra a Kata? Őt is kényszerítették! Ti meg mentetek, mint a birkák! Egyedül én maradtam itt, támasznak! Megvezettek benneteket! Ilyen könnyen! Ó, ti nagyokosok!
Hiába győzködtük Csicsit, hogy minden rendben lesz, ő nem hitte el. Megszállottként őrködött a kapu közelében egész nap, áldozatul hozva elpuhult testét. Nagyon tiszteltem ezért. Akkor is, amikor este Peti autó nélkül jött haza, és Csicsi suttogva közölte mindenkivel, hogy biztosan sikerült elszöknie. Milyen kár, hogy hátra kellett hagynia a harcijárgányt.
Aztán, amikor másnap Kata a szomszédasszonnyal hazahozta a járgányt, már kicsit más szemmel néztünk Csicsire. Mert ő egy hős. Két napig kitartott.
Mindegy, hogy amitől félünk, idekint létezik, vagy csak bent a fejünkben.
Mindenkit puszil: Risza

Helló! Megint itt! Tudom, kicsit hanyagoltam a naplóírást, de hát dogként felnőni óriási meló ám! Kezdetben el van foglalva az ember, akarom mondani kutya, azzal a sok játékkal, utána meg nem kerülhettem el a lányok sorsát: bébiszitter lettem. Kata szerint én vagyok a világ legédesebb bébiszittere, de lehet, hogy ezzel csak le akar kenyerezni. A C-sek amúgy világi jópofa kiskutyák, nincs velük nagy baj. Kicsit meg kellett tanítani őket okosan játszani, mert nem tudták, hogy mit szabad (mindent) és ágat rágni is meg kellett tanítani őket, meg arra is, hogy ne üssék az orrukat a felnőttek dolgába. Mert azt csak nekem szabad. Szerintem. A felnőtt dogok szerint nem annyira, időnként én is kapok egy kis grabancrángatást, de azért alapból kedvesek velem. Mostanában főleg Apolló, mert a nagylányok éppen tüzelnek és jól el vannak zárva tőle, így amikor ő játszási időben nagyokat marhulna a csajokkal, csak én vagyok ott. Huh, hát eleinte ijesztő volt, hogy olyan nagy, lendületes és izmos, meg erősen játszik, de mostanra nagyon jó pajtik lettünk. Igaz, nekem könnyű, amikor ő van bezárva, akkor meg a nagycsajokkal játszom, az az igazi buli, felugrálunk, morgunk, ugatunk, tisztára, mintha igazándiból is harcolnánk, aztán meg valamelyikünk a hátára perdül a földön és előadja, hogy ő mostmár nagyon sérült és nagyon beteg és most azonnal megadja magát. Szóval buli itt az élet Madzagfalván, és ígérem, írok megint! Kiállításokról, Csicsiről és az emberrablókról, meg Sámándokiról, szóval a helyi kutyapletykákról. De most mennem kell, mert kajaszagot érzek... Puszi: Risza

A nevem Risza… na jó, Raisa. Impozáns Raisa. Nem kell cikizni, nem én találtam ki. Kata agyszüleménye az egész. Szerinte büszke lehetnék rá, hogy egy olyan nő nevét viselem, aki orosz elnökfeleség létére kiérdemelte a First Lady nevet. Azt mondta, ha egy napon én is megjelenek a Time magazin címlapján, szentté avat. Aham.

„Azt mondják, hogy Raisza a Kreml-beli asszonyok között az első volt, aki - széttörve a megkövesedett szovjet protokoll dogmáit - kilépett férje árnyékából, s mert önmaga lenni: elegánsan öltözködött, volt véleménye, amit nem rejtett véka alá, könyveket írt. Nem véletlenül kezdték - amerikai mintára - az "első hölgyként" emlegetni.”

Na, idézni már tudok.
Egyébként is tök feleslegesen találta ki Kata ezt az orosz elnökfeleséges dolgot, mikor latinosan ejti a nevemet. Az á-kat felkapkodja, az i-t meg megnyomja: Rá’íí-szá’. Szerintem a szomszédok azt hiszik, valami baj lehet az agyával, amikor áll az udvaron, és ezt kiabálja. Ja, mert nekem egy kicsit kiabálni kell. Nem sokszor, úgy négyszer-ötször, max tízszer. Időnként elmerülök fontos tennivalóimban. Nagyon tuti kis rágni való ágak vannak az udvar végében, meg az udvar közepén egy ócska papucs, néhány általam laposra rágott pillepalack és műanyag virágcserép társaságában. Ezeket kell karbantartanom, nehogy megszűnjön a rágottságukban a folytonossági hiány, vagymi. Kata szerint ugyan egy jólnevelt német dog lány ilyet nem csinál…de majd jól elhurcolom máshová, és akkor nem is olyan feltűnő. Az ágakat például több darabra töröm és úgy szórom szét. Bár állítólag fűnyírás előtt összeszedi, de én ebben nem hiszek. Egyébként is, olyan vicces, amikor térdvédőket csatol a lábára, hogy a gépből kirepülő ágdarabokat kivédje. Vannak a fűben elrejtve egyéb kincseim is. Csontok, nájlonszatyor darabok, szétrágott gumijátékok, meg egy fehér hold alakú valami, amiről csak én tudom, hogy egy sapka simlédere volt lánykorában… tudom, ilyet egy jól nevelt német dog lány nem csinál… de egy részét nem is én rágtam szét, hanem a Bársony. Meg van a málnabokor alatt eldugva egy játékpolip-maradvány, azt meg az Apolló rágta szét, kiskorában. Állítólag ő is volt kicsi. Mondjuk ez elég hihetetlen. Mert ő nagy. De én nem félek tőle. Na jó, tőle senki sem fél, mert ő a legjámborabb dog a világon. Azért én szeretem őt! Oda lehet bújni a görbéjébe amikor befekszik a nagy kék tálba, és ott lehet éjjel melegedni. Ő sosem morogna el engem maga mellől. Ezért is szeretem őt. Meg mert amikor éhes vagyok – mindig éhes vagyok – akkor arrébb lép a tányérjától, hogy tudjak enni. Kata azt mondta neki, hogy kicsi vagyok, meg gyerek vagyok és hogy nekem ezt hagynia kell. Ezért ő hagyja. Mert ő meg Katát szereti. Kata meg mindannyiunkat szeret. Azt szokta mondani, mindegyikünk a kedvence.
Most mennem kell, mert mindenki alszik, és ilyenkor nekem is köztük kell durmolnom, hogy érezzék, közéjük tartozom. Mert aki nem tartozik közéjük, azt nem engedik oda a tányérjukhoz. Az pedig, valljuk be, rettenetes lenne.